2019.OKTÓBER 30., SZERDA

CSAK SZÉPEN LASSAN, AHOGYAN A CSILLAG MEGY AZ ÉGEN

Az ember egy pillanatra elveszíti a fókuszt és összeomlik pillanatnyilag a féltve őrzött kártyavára. 5 napja nem sportoltam és tegnap ismét ettem cukrot.

Úgyhogy ma ismételten szorosra fogom a gyeplőt.

Javamra legyen írva, hogy mégis csak egy idegen országban vagyok, ahol egy házban emberek tömkelege ki-be járkál és én pedig egyedül a gyerekekkel nem is nagyon hagyhatom el a házat a biztonság fenntartása érdekében. Érdekes, hogy habár nem mondanád meg első ránézésre Mexikóról, hogy harmadik világ és nem fejlett ország, hiszen minden van, jó az infrastruktúra, a város, ahol élünk kifejeztetetten fejlett.

Aztán tegnap elvittük Emmát egy privát dokihoz, mert felment a láza és aggódtam, mert még csak 7hónapos. Kikötésem volt, hogy a legjobb orvoshoz vigyük, így Alex körbe telefonálgatott és elindultunk a legjobb privát doktorhoz a következő városba, ami 20 percre van tőlünk. Nálunk tudniillik nincsen gyerekorvos, mert ez egy nyugdíjas falú. Átlagéletkor 70 év itt. 🙂

Tehát az a kultursokk, ami ott ért engem. Ez a másik város nem ennyire fejlett. Amikor megálltunk autóval, hogy „Na, megérkeztünk” kérdőn néztem Alexra. Az utca közepén főztek, koszos és büdös volt minden, a házak lelakottak, néhol ablak sem volt. Itt fogják a gyerekemet kezelni? Kis kényes európainak éreztem magam. Bementünk a rendelőbe, ami inkább egy nyitott bodegára emlékeztetett, ahol már páran vártak. A kedves nővér közölte, hogy még 1 óra, amíg körülbelül sorra kerülünk. Emlékszem huzat volt benn, így mondtam a fiúknak (após is velünk volt), hogy menjünk ki. Kinn pedig olyan por volt, hogy ott sem lehetett kibírni, továbbá az útpatka szélén álltunk, hogy a gyalogosok tudjanak tőlünk közlekedni. Már amikor éppen indultunk befelé történt, hogy egy férfihang hátulról megszólított, hogy félreállnék, mert parkolni akar. Hátranéztem, egy kifejezetten magas férfi egy Harley Davidsonnal leparkolt a doktor rendelő előtt. „Ő a doktor” – súgja oda Alex. Az első dolog, ami végigfutott a fejemben, hogy hogyan mert egy ilyen motort csak úgy kinn hagyni az utcán. Aztán apósnak valahogy elege lett a várakozásból 5 perc után és feldobta az ötletet, hogy a felesége gyerekorvos, hadd diagnosztizálja „súlyosan beteg” gyermekem és húzzunk már haza innen. 🙂

Igen, erre senki se gondolt…

Sima megfázásra írt 3 fajta gyógyszert, leírta az adagolást és az ütemezést, mi pedig elmentünk egyet kávézni. Emmának már tegnap nem volt láza. Az igazság az, hogy véleményem szerint a legtöbb európai anyuka aggódó típus. Legalábbis akiket én ismerek. Ha a 7 hónapos lázas, vizesen köhög és folyik az orra, akkor te nem vársz otthon 3 napot, hogy hátha elmúlik. Elviszed dokihoz. Ennyi.

Ez volt a nagy kaland tegnap. És habár bírom az apósomat, mert egy laza, nyugodt ember, mégis annyira boldog voltam, amikor indultak a reptérre. Végre visszakaptam a szabadságom.

A tegnapi nap pedig totál káosz volt.

Próbáltam összeszedegetni a darabokat és újra kirakni az én kis kirakómat.

Reggel sport – intermittent fasting – termék írás – rend, takarítás stb. A végén egész nap döglöttem és hülyeségeket zabáltam. Este viszont mesét olvastam a gyerekeknek és egész nap velük voltam. Ez egy fajta sikerélménnyel töltött el, hogy mégsem volt kidobott nap. Kellet az az egy nap, hogy regenerálódjak az elmúlt 4 nap nehézségeiből és kalandjaiból. Így ma újult erővel álljak neki újból.

Amúgy eredmény már van, mint testileg, mint lelkileg és mint karrier ügyileg, csak lassan halad, mint a csiga.

Fel a mai napra!