2019.NOVEMBER 05., KEDD

26 ÓRÁS ÚT 2 GYEREKKEL

A kiutazásunk nem volt egyszerű.

Ismerek párokat, akik pár hónapos csecsemőkkel és kisgyerekekkel utazgatnak 30 órákat évente többszőr is. Ez azt jelenti, hogy ez is, mint általában minden más az életben, csak megszokás kérdése. Kinek hol van a komfort zónája. Én egyértelműen elértem a komfort zónámat, amikor a 20. órában Houstonból szálltunk át Guadalajara reptérre és a drága kis Miám olyan fáradt volt, hogy sírt a repülőn. Hogyha utaztál repülővel, akkor te is jól tudod, hogy a gyereksírásnál, nyafogásnál a világon nincsen idegesítőbb dolog. Szegény Miámat semmi sem tudta elhallgattatni.

Mígnem ki nem kapcsolták a biztonsági öv jelet és az ölembe tudtam venni. Abban a pillanatban elhallgatott és végig aludta az odautat.

Majd, amikor már alig-alig élsz, a 23. órában tartasz éppen, nem aludtál, fáradt vagy és éhes, az egyik gyereket hordod, a gerincedet és a lábaidat már nem érzed, leülni nem tudsz, mert sorban állsz, a másik gyerek alig vánszorog és nyafog. Mindeközben persze azzal is el vagy foglalva, hogy a másik gyerek halkan nyafogjon, mert nem akarod a többi fáradt és frusztrált embert még jobban idegesíteni. Ott még vársz másfél órát a sorban, mert pont mindenkinek akkor ért be a gépe. Szerencsére nekünk „csak” másfél órát kellett várni, mert majdnem mindenkinek volt mexikói útlevele (engem kivéve).

A többiekre néha kemény 3-4 órás várakozási idő juthat.

A reptéren megérkezve Emma totál kipurcant. Összeszedtük a kofferhalmazokat és felraktuk egy hordozóra az összeset. A tetejére egy takarót és annak a tetejére pedig úgymond kiterítettük az akkor 6 hónapos Emmát, aki zavartalanul aludta az igazak álmát. Nem tudom milyen képet sikerült festenem a fejedben, de szinte az összes őr és biztonsági személyzet odalépett hozzánk, hogy ellenőrizze él-e még a baba. Ritkán látnak így kicsi babát kiterülve a bőröndhalmaz tetején. 🙂

A reptérről még egy órás autóút következett. A 26 órában terv szerint megérkeztünk a házunkhoz. Akkor éppen este 9-10 körül lehetett, ami nagyon kedvezett a Jegleg-nek. Ettől függetlenül ilyen nehezen még életemben nem lábaltam ki egy Jetleg-ből sem. Közel egy egész hét kellett hozzá. „Fiatalabb” koromban 1-2 nap alatt már fitt és toppon voltam. Ezt teszi velünk az idő. 🙂

Mia kisdrágám nagyon ügyesen alkalmazkodott az új környezethez, az új emberekhez és az új óvodához. Nagyon belevaló kislány, büszke vagyok rá. Emma pedig egy kis tünemény, a kis harapnivaló lábaival együtt.

A lényeg, hogy nem várom a hazautat.

Leterhelő.

Jelen pillanatban Magyarországra beköszöntött a tél én pedig azon gondolkodom, hogy ma délután menjek ki napozni, vagy holnap a gyerekekkel úszni a medencéhez a dédiéknél.

NEM! Sajnos ez nem a medence a dédiéknél, de nem lenne ellenemre 🙂

Bevallom jó érzés. De azt is bevallom, hogy nem egyszerű egy idegen környezetben fenntartani a családi harmóniát. Mia is érzi rajtam, hogy egy kicsit anya stresszesebb a kelleténél. És habár Mexikó egy varázslatos ország telis-tele érdekesebbnél érdekesebb emberrel, lehetőségekkel és újdonságokkal, a szívem mégis Európába húz vissza. Magyar vagyok és büszke magyar. A legrosszabb fajta 🙂

Nem hiszem, hogy valaha is elhagyom a Kárpátokat. A kultúra, az emberek, az élet nemcsak ismert számomra és megszokott, hanem normális és magától értetődő.

Férjemmel beszélgetünk néha a jövőnkről. Sok pár a nyarat Európában tölti, telelni pedig elmennek valahova melegebb éghajlatokra. Nálunk még Costa Rica jött szóba, Chile és persze Mexikó. Costa Rica-ról sokat lehet hallani mostanában. Sokan fektetnek be, vesznek ott telket, házat, lakást. Az infrastruktúra még egész szegényes, de maga a hely ellenállhatatlan és mesébe illő.