A motivációnak rengeteg fajtája létezik. Ha leszűkítsük kettőt kapunk. Az egyik a pozitív motiváció, a másik pedig a negatív. Az egyik egy hatalmas vágy a jóra a másik pedig menekülés az elviselhetetlen fájdalomtól.
A legtöbb embert az utóbbi motiválja jobban. Miért? Azért mert sokan „elvannak” a langyos vízben is így tudják mellőzni az igazán jót, ami csak keveseknek jut. Viszont az elviselhetetlen fájdalom mindenkit megrémít és akármire képesek annak érdekében, hogy elkerüljék. Ezért tanulunk az iskolában, ezért rohanunk a munkába minden reggel és ezért vagyunk jó emberek. Félünk, mi lenne, ha mindezt nem csinálnánk és nem lenne pénzünk enni és szenvednénk.
Pozitív motiváció esetében az ember kap valami plusz értéket. Egy jutalmat. Pozitív motiváció például, ha adunk gyermekünknek 1000 Forintot, ha egy jó jegyet hoz haza az iskolából. Ha megdicsérjük gyermekünk, ha időben elkészíti a házifeladatát. Vagy ha adunk nekik egy kis cukorkát, miután összetakarították a szobájukat.
Negatív motiváció ezzel szemben egy fájó következmény, amit általában mindenki el akar kerülni. Fenyegetés, negatív következményekkel vagy büntetés. Negatív motiváció például, ha a gyerek tudja, ha rossz jegyet hoz haza, akkor az anyja órákig ordibálni fog vele, így (jobb esetben) inkább mindig tanul, hogy elkerülje a fájdalmat. Vagy, amíg a gyerek nem eszi meg a zöldségeket az ebédnél, addig nem állhat fel az asztaltól. A gyerek piszkálja az orrát a tanteremben és a tanár nyilvánosan megszégyeníti miatta. Ilyen a “megszégyenítő” motiváció. A gyerek rettentően élvez egy bizonyos tevékenységet, de ha valami rosszat csinál, akkor megvonják ezt tőle, mint például elveszik tőle a kedvenc játékját. Ilyen az „ijesztgető” motiváció. Ha nem csinálod ezt, akkor ebben a fájdalomban lesz részed. Ha nem tanulsz, akkor buta maradsz és butának lenni a lehető legrosszabb dolog ami történhet veled ezen a világon stb.
Jómagam is így voltam motiválva gyerekkoromban, mint általában mindenki, akit ismerek. Fájdalommal. Hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy ezzel a motivációs stratégiával az égvilágon semmi baj nincs. Ha megnézzük a legsikeresebb, legtöbbet elért embereket, a legtöbbjüket is ugyanúgy a fájdalomtól való rettegés és félelem hajtotta előre. Példának okáért ott van a világhírű Tony Robbins, akinek gyerekkorában 4 mostoha apja volt, egy alkoholista anyja és sokszor nem volt mit enniük, ruhára sem volt pénzük. Szégyenlett iskolába menni, mert az összes nadrágját kinőtte és sokat gúnyolták miatta. Őt egyértelműen a fájdalom hajtotta és ezért nyilvánvalóan sokra vitte.
Nos, mint említettem az én szüleim is jó munkát végeztek. Habár nekünk mindig volt mit enni és ruhákkal sem voltak soha gondjaim, mégis megtalálták a módját. Állandóan azzal ijesztgettek, hogy ha nem tanulok rendesen, ha nem leszek szorgos és ügyes, akkor nagyon rossz életem lesz és elmehetek 3 műszakba dolgozni a közeli gyárba szalagmunkára életem végéig. 11 éves voltam. Halálra rémísztettek. Habár egyesek fejében, ez a 3 műszakos élet lehet nem annyira drámai és még valahogy elviselhető is lenne, de az én fejemben kialakítottak egy képet, ami azonos volt a halállal. Valahogy sikerült szüleimnek ezt a 3 műszakban dolgozó, szegény, szenvedő életmódot olyan élénken és érzelmekkel telíttetetten elmagyarázni és beleültetni a fejembe, hogy ez volt az egyik legnagyobb félelmem és ezáltal felhajtó erőm éveken keresztül. Mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy elkerüljem ezt a hatalmas nagy fájdalmat.
Röviden, szüleim tudták miket kell mondani nekem. Soha nem voltak problémáim az iskolában. Mindig elértem, amit akartam. De az iskolánál nem álltam meg. Azt is tanították, hogy ha sikeres akarok lenni, akkor több mindenhez kell értenem. Ezt hívják több lábon állásnak. Annyira elhittem ezeket a dolgokat, hogy engem minden érdekelt. A technika, az összes létező tudomány, orvostudomány, gazdaságtan stb. Imádtam ezekről beszélgetni, olvasni, videókat nézni Youtube-on. Innen származik a könyvek iránti szerelmem és a hatalmas nagy tudásvágyam is.
Természetesen a vággyal a jóra is lehet motiválni és egyes pszichológusok azt vallják, hogy inkább csak a lehetséges jóval kellene motiválni a gyerekeket, hogy ne nyomjuk el kreativitásuk. Bevallom ebben van igazság, de mint említettem, a legtöbb emberre a fájdalomtól való menekülés jobban hat, mint a jó felé vonzódás.
Téged mi motiválna jobban?
Ha ezt nem teszed meg életed végéig szenvedni fogsz?
Vagy:
Ha ezt megteszed, akkor nagyobb házban fogsz lakni, szebb kocsid lesz és az életben nem kell a pénz miatt fájjon a fejed, plusz kielégítőbb lesz az egész életed?
Az égő vágy felé vágtatsz megállíthatatlanul avagy elviselhetetlen fájdalom elől menekülsz?
